Lúzerinvázió!

Shellac – Prayer to God (2000)

A számos deficittel rendelkező életem talán legégetőbb hiánya, hogy még sosem csajoztam. A tinifilmekből persze azért összeállt valami eleve elcseszett elképzelés a fejemben, de egyszerűen fogalmam sincs, hogyan is működik ez élesben. Akarom mondani: a gyakorlatban.

Unjátok már? Még nyugodtan elgörgethettek!

Szóval még annak idején a gimiben megkérdeztem egy tőlem tapasztaltabbat, mégis hogy kell ennek nekilátni, mert bármennyire is leszartam a hormonokat, kicsit azért baszta az oldalam a kíváncsiság. Az informátorom azt felelte: nem nagy ügy, csak szemezgetni kell! Szemezgetni? Hát kösz bazmeg, még kacsintani sem tudok, nemhogy bármit is a szemeimmel. Arról már nem is beszélve, hogy valami fogyatékosság folytán egyébként is kerülöm az emberek tekintetét. Szóval így csajozás híján (szerencsére?) elkerültek a nagy-nagy szerelmi bánatok. Félreértés ne essék, felszedtek azért párszor, vagy legalábbis próbálkoztak vele, de végül sosem tettek lapátra/dobtak ki/szakítottak velem/stb. (Jézus, mennyi kifejezés van rá! Nem is csoda, hogy így összezavarodtam.) Mármint úgy igazából és végérvényesen. Azt viszont láttam, hogy a környezetemben élők mindig irtózatosan szarul néznek ki egy-egy ilyen tragikusnak tűnő eset után. Nekem viszont sosem jutott a jóból…

Pár évvel ezelőtt hirtelen irtóra begazoltam, hogy előbb-utóbb rám is tuti sor kerül majd. Mivel nem szerettem volna, hogy felkészületlenül érjen ez az ezidáig ismeretlen tapasztalat, ezért külön mappába kezdtem gyűjteni azokat a dalokat, amelyekről úgy gondoltam, hogy egy esetleges szakítás után fogok majd hallgatni. A lista persze folyamatosan bővül még most is, meg nem is igazán publikus, de olyan nagy meglepetéseket azért mégsem tartogat: néhány tucat önsajnálkozás a twee pop történetéből, hasonló mennyiségű szuperszomorú folkdal egyenesen a szakállak és az erdők birodalmából, meg elvétve egy-egy csipetnyi tweegaze.

Ám ott lapul a dalok között egy nagyon-nagyon agresszív kakukktojás. Valahányszor meghallom, mindig az jut eszembe, hogy embert ölni igazából tökre nem is nagy szám, pedig azért köztudottan az, de nekem ilyenkor mégsem. Nos, ez lenne az én gonosz és becstelen lelki balzsamom. Mennyivel fáraóbb már, mint a gennyedző sebeimet nyaldosni! Néha mikor meghallgatom, alig várom, hogy összetörjék a szívem, én meg cserébe pár csontot! És tudjátok, mi szeretnék még lenni? VESZÉLYES!